2017. augusztus 7., hétfő

Nagy indiánkönyv

J. F. Cooper: Nagy indiánkönyv 



                                                                                         








Tisztelgő főhajtás ifjúkorom egyik legizgalmasabb könyve és szerzője előtt. Nekem ott és akkor ez volt a "Harry Potter", aki még gondolatban sem létezett J. K. Rowling kisasszony fejében. Amikor vérfarkasok és tininindzsák helyett még fehér farkasok lovagoltak a prérin, a vasút pedig összekötötte a kontinens két végét. Vér és verejték árán.

Az öt történet külön-külön és egyben is kedvenc. Nem szeretek nagy szavakat használni, áradozni,
de gyermekkorom bibliája volt ez a kötet. Mindenképpen az egyik meghatározó könyve életemnek. Már a megszerzése is emlékezetes, de erre most nem térnék ki...
Valós történelmi háttér, kaland, szerelem, izgalmak és a vadnyugat együttes lenyűgöző elegye a történet. Cooper regényfolyama örök érték, amely nagyjából 10-12 éves kortól bárkinek ajánlható. Külön erénye, nem csak fiúknak, hiszen minden második lány osztálytársam szerelmes volt valamelyik indiánba.
A sorozat öt eleme: Vadölő, Az utolsó mohikán, Nyomkereső, Bőrharisnya, A préri.
Bőrharisnya történetek, ezen az összefoglaló néven ismeri az egész világ Nathaniel Bumpo kalandjait.


Nagyívű tabló abból a korból, amikor a fehér ember fokozatosan benépesítette és meghódította az észak-amerikai kontinenst. Közel hozta a vadnyugatot, aminek élveztem az egész hangulatát, a táj leírása is szemléletes. Az ős-vadon, rohanó hegyi patakok, ösvényeken át vezet hőseink sorsa. A barátság, hűség és az egyszerű, tiszta gondolkodás a jellemzőjük.

Cooper főhőse, a történet folyamán egyre idősebbként megjelenő, kötetenként más és más néven szereplő, talpig tisztességes erdei ember, a „felderítő” őstípusa. Az ő élete és tevékenysége teszi lehetővé a kolonizáló tömegek számára, hogy mind előbbre jussanak az ismeretlen vidékeken. Ám hősünk nem csak egyszerűen előttük halad, egyben azon is igyekszik, hogy elkerülje őket és távol tartsa magát tőlük, mert képtelen közöttük, hazug, haszonleső világukban élni. Fokozatosan tör mind nyugatabbra, előkészítve a terepet az utána nyomulók számára, amíg egyszer csak nincs már tovább, a nyugati óceánnál véget ér a végtelennek gondolt földrész.


Ez a tragikus sors emeli a főszereplőt a világirodalom archetípusai közé, s emiatt emlegeti Coopert
az irodalomtudomány – Walter Scott mellett – a klasszikus történelmi regény egyik megteremtőjeként (a kitalált hős sorsát megérintik a kor jellemző történelmi eseményei). Személyes kedvencem Az utolsó mohikán. Sólyomszem volt a kedvencem, mert igazán bátor és becsületes harcos, de Cora és Alice is határozott, erős női karakterek. Ahogyan Magua is. Talán nem véletlen, hogy ebből a részből film is készült (amit sokáig nem mertem megnézni, tartottam attól, lerombolja a saját képzeletbeli filmem).



A könyvet már első megjelenésekor „ifjúsági irodalomnak” kiáltották ki nálunk,
és azóta is kötelességszerűen annak tartjuk, mert nemigen tehetünk mást. Nálunk ugyanis eddig kizárólag az „ifjúság számára átdolgozott” verziók jelentek meg, fogalmunk sincs, milyen lehet az eredeti mű.
Az 1992-ben Daniel Day Lewis főszereplésével (Hawkeye – Nathaniel Bumpo) készült Az utolsó mohikán című kitűnő film felvillant valamit abból az amerikai telepesek és anyaországi angolok között feszülő politikai ellentétből, amely végül az amerikai függetlenségi háborúhoz vezetett, s amely valószínűleg jobban áthatja az eredeti műveket, mint az ifjúsági verziókat. Mert kalandból, csatákból és véres párviadalokból, nagy érzelmekből, helytállásból és a barátság erejét bemutató, felemelő jelenetekből a nálunk megjelent változatokban sincs hiány.

Nem mintha ez a nagyszabású mű tökéletes lenne! Még legelfogultabb rajongói számára is feltűnik, mennyire túlírt, gyakorta feleslegesen részletező, s a szereplők többségének beszédstílusa milyen messze áll attól, amit még hihetőnek, életszerűnek érzünk. A mellékszereplők többsége bizony egysíkú: ki vérgonosz, ki vaskalapos, netán gőgös vagy jóindulatúan butácska, megint más felületes, esetleg hatalmaskodó.

Ugyanakkor maga a főhős fokozatosan változik. Az első kötetben (Vadölő), amikor első ízben emel fegyvert emberre, az utolsó pillanatig nyugtatja, ápolja ellenfelét, akinek ő okozta halálát. Később ahogy tapasztaltabbá, majd bölcsebbé, végül egyre kiábrándultabbá válik, változik viselkedése, stílusa, és e változást követik a világra adott válaszai. Ám mindvégig feddhetetlen, és nem tágít elveitől egy tapodtat sem.

Ellenfelei, bár eredendően gonosznak tűnnek, és a hitszegés sem áll távol tőlük, többnyire mégis akad magyarázat viselkedésükre, legalább valami múltban gyökerező motiváció. Magua, a második kötet (Az utolsó mohikán) béli kérlelhetetlen ellenség, a családját gyászolja, feleségét és gyermekeit, akik Munro ezredes parancsa következtében haltak meg, ezért akar mindenáron bosszút állni az ezredes lányain. Ők ártatlanok, s azok voltak Magua gyermekei is… Mások, mint a Vadölőben szereplő Hasadt Tölgy, vagy az utolsó kötetben – A prériben – feltűnő sziúk a földjüket védik a betolakodó fehérektől.

S itt elérkezünk a másik nagy hibához, amit talán észre sem vesz, aki a korai Amerika és az amerikai indiánok történetében kevésbé jártas. Cooper sorozatában mindig azokat az indián népeket festi le gonosznak, amelyek keményen ellenálltak a fehérek terjeszkedésének (de legalább az angolokénak),
s azok a nemeslelkűek, akik a valóságban mihamarabb igyekeztek kollaboránssá válni. Bizony, ez utóbbiak voltak a delavárok, a mohaukok és a paunik, míg a könyv lapjain gyűlöletesnek mutatott irokézek, tuszkarórák és sziúk (dakoták), akár az őslakosok kitartó, bár reménytelen szabadságharcának jelképei is lehetnének. Coopernél éppen fordítva van tehát minden, mint a valóságban…

Írói nagyságát mutatja, hogy még eme nyilvánvalóan tudatos ferdítések mellett is képes érzékeltetni az őslakosok legnagyobb tragédiáját, amely egyben tanulságként szolgálhat bármely más nép számára is: a közös ellenség megléte ellenére egymást ölik az indián népek. Unkasz – az utolsó mohikán – törzsét a fehérek irtották ki, az ifjú főnök azonban egy másik indián kezétől sújtva leli halálát. Így pusztul ki egy nagy múltú őslakos nép, mintegy előrevetítve az indiánok végső, nagy tragédiáját.


Az első rész: Vadölő, az ifjú fehér vadász, a delavár indiánok között nőtt fel, ők nevelték a vadonban való életre. Természetszeretete egyértelműen kiemeli, erkölcsi érzékletességgel ábrázolt alakját. A történet a Kristálytükör tó partján játszódik. A tavon él Thomas Hutter nevű öregember lányaival. Az angolok és franciák háborúja miatt, a franciákkal szövetséges irokéz indiánok betörnek a Kristálytükör vidékére, és végezni akarnak a Hutter családdal. Szerencsére éppen időben érkezik Vadölő és barátja, Csingacsguk, az ifjú mohikán főnök. Vadölő önvédelemből lelő egy indián felderítőt, haldokló ellenfele Sólyomszemnek nevezi el.







                                                                 
A büszke, bátor és szabad indiánok történetei, avagy mit tett veletek a fehér ember és a tüzesvíz. Remek képi ábrázolás, és izgalmas történet jellemzi mind az öt regényt. Akkor, számomra a Bőrharisnya volt a legkomolyabb, komorabb történet, a mondanivalója és a cselekménye miatt. A történet 1793-1794-ben játszódik, a modern Amerika kialakulásának idejében. Egyszerűen megviselt, hogy főhőseink megöregedtek. A telepesek közti életüknek a képei, és bizony be kell tartaniuk a fehérek törvényeit. Látják, hogy a fehérek másként viszonyulnak a természethez. Kirabolják, kifosztják a fejlődés érdekében. A legszomorúbb, hogy nem tudnak rajta változtatni. Ez napjainkban is még mindig komoly és vészterhes probléma.


A préri a záró epizód pedig Nathaniel Bumpo életének búcsúja. Kegyetlen az idő. A hajdani Sólyomszem már nem lát olyan messzire, mint régen, a Vadölő nevet sem viselhetné, mert erejéből már csak csapdaállításra telik - bizony megöregedett Nathaniel Bumpo, a legendás vadász, az amerikai erdők és puszták sápadtarcú harcosa. Bátorsága és tettrekészsége azonban még a régi, ám érzékeli az idő véges. Ahogy Unkaszt megsirattam, úgy bizony érte is hullt a könnyem. Drámai és hatásos befejezés. Egy tisztességben, becsületben leélt élet krónikája. Példaértékű.

Nem lehet szó nélkül hagyni a remek grafikákat sem, ami Réz Ádám és Szinnai Tivadar keze-munkáját dicséri.


A poszt a Könyvtámasz blog közreműködő segítségével jött létre, köszönet érte!


James Fenimore Cooper (Burlington, 1789. szeptember 15– Cooperstown, 1851. szeptember 14) a korai 19. század egyik legnépszerűbb és legtermékenyebb amerikai írója. A regénysorozatot 1823- 1841-ig írta. Érdekesség még, hogy J. F. Cooper nem sorrendben írta meg a regényeket. Apját, akinek hatására kezdte írni a történeteket, Marmaduke Temple bíró szerepében ábrázolja. Ő a Bőrharisnya egyik fő alakja.




Móra, Budapest, 1965
966 oldal · Fordította: Réz Ádám, Szinnai Tivadar















Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése